Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


03. fejezet

A hangos kaland

 

A következő napok az új családom megismerésével teltek. Egyre jobban megismertem a világukat. Lassan megtanultam a nevem és néhány kifejezést is, például a ’gyere’, a pfúj és a 'nem’ szavakat, de még mindig a családi házban aludtam.

 

Egy reggel különös hangra ébredtem. 

 

– Miféle hang ez? – és hegyeztem a füleimet. 

– Biztosan csak álmodtam – ásítottam és visszahajtottam a fejem a puha takaróra. Ekkor azonban ismét meghallottam a hangokat.

 

Azonnal kiröppent az álom a szememből és izgatottan nyüszíteni, majd mocorogni kezdtem. Ám senki sem jött. A családom mélyen aludt.

 

– Megnézem mi ez – gondoltam és felkerekedtem.

 

Ez azonban korántsem volt egyszerű, mert nagy karton dobozok választották el a fekhelyemet a többi helységtől.

 

– Hogyan tudnék a doboz másik oldalára kerülni? – törtem a fejem, miközben vadul szimatoltam.

 

Próbáltam felmászni az egyikre, de nem sikerült.

 

Ekkor rágni kezdtem a doboz alját, de úgysem mentem semmire.

 

Az összes erőmet összegyűjtve, a körmöm segítségével többszöri próbálkozás után mégiscsak sikerült felmásznom egy kisebb dobozra. Ott aztán egy kicsit megpihentem, majd egy közeli nagy virág kaspójára ügyeskedtem át magam.

 

Ám ekkor elvesztettem az egyensúlyomat és lehuppantam a doboz másik oldalára, a földre.

 

Az ijedtségtől mozdulni sem mertem.

 

A tompa puffanást bizonyára meghallották, mert a lépcső felől mély hang kíséretében lépéseket hallottam.

 

– Hát te Zoé, mit keresel itt? – csodálkozott az apuka, amint meglátott.

 

– Enyje-benyje! Nem szabad átmásznod a dobozon – dorgált meg és egy laza mozdulattal visszatett az ágyikómba. – Kérlek, maradj még egy kicsit csendben! Mindenki alszik – mondta és visszabotorkált a szobájába.

 

Egy darabig szófogadóan csendben maradtam és rágcsáltam a takaróm végét. Ám egyszercsak ismét meghallottam a hangokat és most már  hangosabban. Nem hagyott nyugodni a dolog. 

 

Bátran és ügyesen átmásztam az elkerített részen és puha, halk léptekkel lépdeltem a folyosón.

 

A hang ismét megszólalt, majd rövidesen rikácsolóvá vált. Úgy tűnt, valaki bajba került.

 

Füleimre és a szimatomra hagyatkozva hamarosan egy résnyire nyitott ajtóhoz értem. Bekukucskáltam, majd óvatosan besurrantam rajta.

 

Egy tágas szobába találtam magam, aminek egyik oldalán egy kényelmesnek tűnő kanapé, másik oldalán egy hatalmas íróasztal állt. Mellette egy kalitka volt, melyben két színes kismadár lakott.

 

– A hangok gazdái – állapítottam meg.

 

Ahogy alaposabban megnéztem őket, észrevettem, hogy az egyik madár lába beleakadt a kalitka rácsába. Hiába próbálkozott, sehogy sem sikerült kiszabadulnia. Kétségbeesett hangon próbált segítséget kérni, eközben a másik ijedten nézte őt.

 

Közelebb léptem hozzájuk, hogy segítsek, ám erre mindketten elhallgattak, majd vadul csapkodni kezdtek a szárnyaikkal.

 

A lendületes szárnycsapásoktól a bajba jutott madár lába hirtelen kiszabadult.

 

Erre azonban nagyon gyorsan repkedni kezdtek oda-vissza a kalitkában, ami olyan zajos volt, hogy ettől aztán én ijedtem meg és futni kezdtem kifelé.

 

A nagy sietségben, azonban úgy találtam nekimenni az ajtónak, hogy a buksimmal bezártam azt.

 

– Most mit csináljak? Hová bújjak? – néztem körbe kétségbeesve és hirtelen ötlettől vezérelve a kanapé mögé futottam.

 

A helyet azonban nem éreztem biztonságosnak, ezért inkább felugrottam a kanapéra és összekuporodva bebújtam a nagy párna mögé.

 

Csak vártam és vártam, mígnem lassan elszunyókáltam. Viki hangjára ébredtem:

 

– Anya, apa gyertek gyorsan! Zoé eltűnt! – kiáltotta hangosan, miután nem talált az előszobában.

 

Hallottam én a hangját, de nem mertem sem előjönni, sem megszólalni.

 

– Nyugodj meg kislányom, biztos itt van valahol a házban – mondta az apuka, majd némi hallgatás után hozzátette: 

 

– Tudod mit? Keressük meg együtt! – és megkezdték a házkutatást.

 

– Zoé, kiskutyám merre vagy? – kiáltott Viki újra és újra.

 

– A konyhában nincs! – kiáltotta az anyuka.

 

– A hálószobában sincs! – mondta az apuka.

 

– A nappaliban sincs – mondta csalódottan Viki és lehuppant a kanapéra. 

 

– De akkor hol lehet? – nézett körbe tanácstalanul.

 

Ekkor kinyújtottam a lábamat és véletlenül lerúgtam egy könyvet a kanapéról, ami hangos puffanással a földre esett.

 

Hirtelen világosságot, és… ez fura…. Viki kipirult boldog arcát láttam magam előtt.

 

– Hát megvagy, te kis szökevény! – kiáltott fel boldogan és a karjaiba vett.

 

Jóleső fura érzést éreztem a pocakomban. Olyasmit, amit még a mamám közelében éreztem.

 

Ekkor léptek be a szobába a szülők. Mindannyian mosolyogva néztek rám.

 

– Minden jó, ha a vége jó! – mondta vidáman az apuka és leültek mellénk a kanapéra.

 

– Mindenhol jó, csak ti velem legyetek! – gondoltam magamban behunyt szemmel és átadtam magam a kellemes ringatásnak.

 

A mappában található képek előnézete 03. fejezet képei