Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. fejezet

A kutyabecsület

 

Egy szép tavaszi vasárnap sétálni indult a család.

Örömömet hangos ugatással kürtöltem világgá, miközben fegyelmezetten lépkedtem a gazdáim mellett. 

Utcabeli kutyapajtásom, Monti, a kertjükben épp egy diófa alatt hűsölt. Amint meglátott, felkelt és a fejét a kerítésen kidugva jelezte, hogy mondani szeretne valamit. 

Azonnal odasiettem hozzá. Ekkor a fülembe súgta – ahogy mondta – a legféltettebb titkát: 

– Tudod, Zoé, a múltkori sétám alkalmával a közeli kőbányánál jártam, és ott találtam egy remekül rágcsálható fadarabot. Elrejtettem, mert nem volt rá időm, hogy elrágjam, és elhozni sem tudtam. Megbízom benned, ezért elárulom neked a rejtekhelyet.

Körbenézett, majd így folytatta:

– Egy kidobott kis takaró közepébe tettem, és a nagy kő melletti csipkebokorba húztam. De nagyon félek, hogy valaki elviszi a szerzeményemet. Kérlek, ha arra jársz, nézd meg, hogy megvan e még. 

Láttam rajta, hogy mennyire fontos neki az a fadarab, ezért elhatároztam, hogy megnézem, és ha ott van, elhozom. Nagyon szerettem volna a barátomnak segíteni, ezért jól az eszembe véstem a hallottakat: fadarab, takaró, nagy kő, csipkebokor.

- Azt hiszem, meglesz – gondoltam. 

Szerencsére épp arrafelé sétáltunk. Mihelyst odaértünk, fürkészni kezdtem a területet és amint lekerült rólam a póráz már futottam is megkeresni a Monti által megadott kincset: – takaró, nagy kő, csipkebokor – hajtogattam magamban.

Nem volt könnyű megtalálnom, mert jó sok csipkebokor volt körös-körül. Néhány percnyi keresgélés és szaglászás után azonban a sok bokor között egyszercsak megpillantottam egy hatalmas követ.

- Ez lesz az! – gondoltam és nekiiramodtam.

Amikor odaértem megláttam a takaró kikandikáló sarkát. De nemcsak azt, hanem egy egy rövid szőrű vizsla kutyát is, aki izgatottan szimatolt a környékén.

- Még a végén elviszi a barátom szerzeményét – gondoltam kétségbeesetten. – Ezt nem hagyhatom – és magamat is meglepve erőteljes hangon rámordultam.

A vizsla kutya azonnal felém fordult és visszamordult rám. Erre közelebb léptem hozzám és fogcsikorgatva ismét rámordultam, ám ezúttal sokkal fenyegetőbben.

A rövid szőrű vizsla kutya mereven nézett rám, majd gondolt egyet és hirtelen elszaladt.

Azonnal kihúztam a bokorból a takarót. Kisebb kutatás után megleltem benne a fadarabot és jól végigszimatoltam. Korábban minden bizonnyal valami finom falatot süthettek vele, mert ínycsiklandó illata volt. Biztos voltam benne, hogy ez Monti titkos kincse. Erős volt a kísértés, hogy megrágjam egy kicsit.

- Talán Monti észre se venné – gondoltam magamban. De a kutyabecsület, az kutyabecsület. A botot érintetlenül visszatettem a takaróba.

Gazdáimat nehezen tudtam rávenni, hogy a csomagot elhozhassam. Többször is megpróbálták elvenni tőlem.

- Pfúj, pfúj, tedd le azt a piszkos takarót Zoé! – szólt rám Viki és szüleivel együtt kergetni kezdtek, hogy elvegyék tőlem.

- Pfúj! Pfúj! – ismételték egyre erélyesebben, ám én hajthatatlan voltam.

Miután makacsul ragaszkodtam hozzá, egy idő után nálam hagyták.

Így sétáltunk hazafelé.

Az utca elején szerencsére összefutottunk Monti gazdájával. Amíg a gazdik beszélgettek, engem beengedtek a barátomhoz. Gyorsan leraktam elé a csomagot. Monti egyből felismerte, és hihetetlenül boldog volt.

- Te vagy a legjobb barátom Zoé! Köszönöm neked! – lelkendezett.

Gyorsan megkereste a fadarabot, és a bot egyik végét felém nyújtva rágni kezdte.

- Zoé, gyere! Hazamegyünk! – szólt Viki, miközben a takarót a kukába dobta.

Egy utolsó pillantást vetettem még a botra, aztán szófogadóan odamentem hozzá. 

A kerítésen kívül álltunk már, amikor Monti ismét odahívott magához.

- Még egyszer köszönöm neked Zoé! – súgta a fülembe, és egy nagy kutyapuszit adott.

Boldogan és elégedetten sétáltam haza. Milyen jó dolog másért tenni valamit, fontos dolog a barátság!

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 10. fejezet képei