Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. fejezet

A Duna parton

 

Beköszöntöttek a forró nyári napok, ezért szinte egész nap békében és nyugalomban a diófa alatt, a hűvösben heverésztem.

Egyszercsak azonban arra lettem figyelmes, hogy gazdáim a kockás plédemet az autó hátsó ülésére helyezik. Azonnal felültem és le sem vettem a tekintetemet róluk, hátha keresnének. Megérzésem nem csalt és legnagyobb boldogságomra, hamarosan Viki hangját hallottam: 

– Gyere Zoé! – kiáltott és kinyitotta a hátsó ajtót. 

Mint akit bolha csípett meg futottam és ugrottam a szokott helyemre, a hátsó ülésre.  Rendkívül izgatott voltam, alig tudtak a biztonsági övvel bekötni. 

– Utazunk és én imádok utazni – Éreztem, hogy ez egy igazán jó nap lesz. 

– Kalandra fel! – vonyítottam, amikor végre elindult az autó.

Csudajó kedvem volt és minden mókában benne voltam. Mivel a nap igen erősen sütött, az autóban mindenki felvette a piros napszemüvegét. Ez egy olyan családi napszemüveg gyűjtemény. Gazdáim mindig az autó kesztyűtartójában tartják. Mindenkinek van egy ugyanolyan, így nekem is.

Vicces lehettem benne, mert akárhányszor rámnéztek, mindegyikükből kitört a nevetés. Ez azonban engem egyáltalán nem bántott, ellenkezőleg, örültem a jó hangulatnak. 

Az ablakból kíváncsian nézegettem a tájat, de nem volt ismerős. Jobbra, majd balra kanyarodtunk és kis idő múlva, ahogy hallottam, megérkeztünk a Duna partra. Nagy örömömre, már más kutyák is voltak itt.

 

– Gyerünk srácok, be a vízbe! – kiáltottam ahogy elengedtek és boldogan masíroztam befelé – Ez egy csoda! Ennyi víz és milyen hűvös. Igazán kellemes  gondoltam úszás közben.

Nem tudtam betelni vele. Kicsi korom óta hihetetlen módon szeretem a vizet, hát még az úszkálást. A többi kutya szinte azonnal követett.

Miután kellemesen lehűltem, elindultam vissza a gazdáimhoz. Már majdnem kiértem a partra, amikor Viki hirtelen egy botot dobott a vízbe.

Nekem sem kellett több, már rohantam is érte, nehogy elvigye a sodrás, vagy valaki más.

Visszafele úsztam, amikor megpillantottam a parton egy nagy fekete kutyát. Úgy tűnt, hogy engem várt. Hirtelen a vízbe vetette magát és odaúszott hozzám.

 

– Add ide nekem a botot! – mordult rám erélyesen.

 

Először nagyon megijedtem, lelapítottam a füleimet, és kész voltam elengedni a fadarabot. De aztán ránéztem a gazdáimra és összeszedtem minden bátorságomat.

Úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam megijeszteni! Ügyet sem vetve rá, folytattam az úszást a gazdáim felé.

A nagykutya azonban a partnál is igyekezett feltartóztatni. Egyre félelmetesebb volt a viselkedése. 

– Add ide nekem azt a botot, mert nagyon megbánod – fenyegetőzött és többször vicsorgott hozzá.

– Ezt nem szeretem. Nem adom – jelentettem ki határozottan és gyors lépésekkel, elsétáltam mellette.

Hátranéztem, de nem követett. Amilyen gyorsan csak tudtam a gazdáimhoz iparkodtam és letettem eléjük a fadarabot.

 

– Zoé, nagyon ügyes voltál – ölelte át a nyakamat Viki. Láttam, hogyan viselkedett veled az a nagykutya. De te ügyesen válaszoltál neki és így már tudja, hogy ez a viselkedés nincs rendben. – Szépen csináltad kutyuskám! – dicsért meg és egy jutalomfalatot nyújtott felém, amit természetesen azonnal befaltam.

 

– Úgy látszik igaz a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap – mondta mosolyogva az apuka.

 

– Szerencsére – tette hozzá megkönnyebbülten az anyuka és megsimogatott.

 

A dicséretnek és a jutalomfalatnak is nagyon örültem. Boldogan hemperegtem a fűben, majd néhányszor még visszafutottam a vízbe megmártózni, de egy idő után leheveredtem gazdáim mellé és csendben rágni kezdtem egy fadarabot.

A mozgás és a játék alaposan kifárasztottak. A hazafelé úton Viki karjaiban szinte azonnal elaludtam. Meleg, puha kis kezei biztonságot nyújtottak, talán ezért is álmodtam olyan szépet.

Hiszen olyan jó, amikor érzed, hogy szeretnek!

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 12. fejezet képei