Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet

A zsebóra

 

Verőfényes meleg nap volt, amikor sétálni indult az egész család. Egész pontosan, Viki a gazdám, a szülei és én. Könnyedén és vidáman lépkedtünk a házak között. Gazdáim beszélgettek, én a földet szimatoltam. Rengeteg új szagot éreztem. Megállapítottam, hogy nemrég járt előttünk egy kölyökcica és egy kutyapajtásom is. Amikor egy harmatos füves réten keltünk át, hirtelen furcsa hidegséget éreztem a talpam alatt. Mancsommal megkapartam a földet és óvatosan a fogaim közé vettem egy csillogó valamit.

 

– Mi az Zoé? Mi van nálad? – kíváncsiskodott Viki tenyerét felém nyújtva, majd hozzátette: – Kérem!

Én pedig odaadtam neki. Viki érdeklődve forgatta, majd törölgetni kezdte a valamit, és ekkor hirtelen, a valaminek felnyílott a teteje.

– Nahát, ez meg micsoda? – kiáltott fel meglepetten.

 

– Úgy látom  egy zsebóra - mondta az anyuka Vajon kié lehet?

 

- Megnézhetem? – kérdezte az apuka. Megtörölte az órát és megfordította.

 

– A hátoldalára egészen apró betűkkel az van ráírva, hogy „Károlynak” – mondta néhány pillanat múlva.

 

– Akkor talán a Cukor utcában lakó bácsié! – kiáltott fel Viki.

 

– Kié? és miből gondolod? – kérdezte az apuka csodálkozva.

 

– Hát, hallottam – mondta Viki, majd némi csend után hozzátette: - Egyik nap, amikor anyával az iskolába mentünk, láttam a bácsit. A szomszédunkkal beszélgetett a kerítésnél. Hallottam, amikor mesélte, hogy a Cukor utcában lakik egy kicsi faházban. Amikor Feri bácsi megkérdezte tőle, hogy mennyi az idő, egy ehhez hasonló órát vett elő a zsebéből. Talán az övé lehet – dörzsölte meg a fejét elgondolkodva. – De a bácsi elég mogorvának tűnt, és úgy láttam, hogy a kutyákat sem szereti.

 

– Ó, az bizony kár - mondta az anyuka – de azért vigyük csak el neki az órát. Ha tényleg az övé, biztosan örülni fog neki.

 

Elsétáltunk hát a Cukor utcába, ahol szerencsére csak egyetlen faház volt. Gazdáim becsengettek, én pedig izgatottan szimatoltam a kerítés mellett.

– Ki az? – szólt kisvártatva egy mély, morgós hang, majd egyszer csak megjelent a hang gazdája is. Egy botra támaszkodó, alacsony, bajuszos bácsi közeledett a kapuhoz.

– Jó napot kívánunk! – köszöntötte a családom. Én azonban hangos ugatásba kezdtem, mert ahogy kijött a házból, azonnal megéreztem az ellenszenvét és azt, hogy nem kedvel engem. Csak úgy áradt belőle a bizalmatlanság. 

 

– Nem szeretem a kutyákat és nem ismerem magukat! Menjenek innen! – kiáltotta és botját fenyegetően meglengette, majd hirtelen sarkon fordult és visszaindult a házba. 

 

Viki az órát ekkor a magasba emelve még gyorsan utána kiáltott: – Ezt az órát a kutyánk találta, nem a bácsi veszítette el? 

 

A bácsi ekkor megállt, lassan megfordult és odajött hozzánk. Kinyitotta a kaput és kezébe fogta a zsebórát. Finoman végigsimította rajta a feliratot, majd felnézett. A szeme könnyes volt, a hangja pedig remegett.

 

– Pont egy hete veszítettem el – szólalt meg halkan a könnyeivel küszködve. Még az édesapámtól kaptam, és mindig magamnál hordtam, akár egy szerencsekabalát. Nagyon szomorú voltam, amikor elveszítettem és nem hittem, hogy valaha még visszakerül hozzám – azzal gyengéden ismét megsimogatta az órát.

– Azt pedig álmomban sem gondoltam, hogy épp egy kutya találja meg nekem, mert én soha sem szerettem őket. Köszönöm maguknak, és köszönöm szépen neked is – mondta néhány pillanat múlva meghatódva és botjára támaszkodva megsimogatta a buksimat. 

 

Éreztem rajta a változást, a kedvességet, ezért hát leültem elé és barátságosan felé nyújtottam a mancsomat.

 

– Hogy te milyen kedves vagy! – mondta a bácsi most már mosolyogva, és újra megsimogatott.

 

–No, várj csak! Jó tett helyébe jót várj, így tartja a mondás is. Adok neked valamit - azzal visszament a házba, és hamarosan egy kicsi kék labdával, és egy kosár almával jött vissza.

 

– A labdát a szerencsés megtalálónak, az almát pedig maguknak adom. A labda még a kisunokámé volt, de már nagy és nem játszik vele. Fogadják el, kérem. Igazán nagy örömet szereztek nekem – mondta szelíden, miközben a labdát felém nyújtotta.

 

Azonnal a fogaim közé vettem és rágcsálni kezdtem. Remek labda volt, úgy nyivákolt mintha élne.

Gazdáim megköszönték az almákat, és minden jót kívánva, vidáman elköszöntek egymástól.

Néhány héttel később, az utcánkban láttam a bácsit. Egy aranyos  fehér színű kiskutyát sétáltatott, amit egy menhelyről vett magához. Akárhányszor csak elhaladt a házunk előtt, mindig megállt, megsimogatott és jókedvűen elmesélte kutyapajtásomnak a zsebóra történetét.

 

A mappában található képek előnézete 13. fejezet képei