Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet

A koszorú

 
Ezen a napon jókedvűen és igen jó erőben ébredtem. 
 

– Milyen jó hallani ezt a madárcsicsergést és érezni a friss hűvös levegőt – gondoltam és egy jóízűt ásítottam. Miután alaposan kinyújtoztam elindultam, hogy körbeszimatoljam a házat. A szokott útvonalamon haladtam a lépcsőkőn lefelé, amikor megpillantottam Nyurgát a szomszéd pimasz cicáját, aki épp a biciglitároló ablakán próbált bejutni a gazdámék házába. A kis pimasz, amint meglátott leugrott a párkányról és futni kezdett. Hangos ugatás közepette üldöztem, míg át nem ugrott a kerítésen. 

Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Viki lépett ki rajta pizsamában. Lelkesen üdvözöltem és már rohantam is a labdámért, hogy játszunk.

– Zoé, várj! – nevetett – Előbb befejezem a reggelit de utána visszajövök – mondta és becsukta az ajtót.

Már nagyon sok szót értek ember nyelven, így a "várj" szót is, ezért leheveredtem az ajtóval szemben és türelmesen várakoztam. Szerencsére nem kellett sokáig, mert kisvártatva nagy örömömre megjelent a  teljes családom és mindannyian sétálni indultunk.

A közeli focipálya mellett jártunk már, amikor két ismeretlen kutyával találkoztunk. Egyikük egy kedves hosszú bundás, a másik egy rövid szőrű kissé morcos kutya volt. Kölcsönösen szaglásztuk egymást míg gazdáink beszédbe elegyedtek. Így tudtam meg, hogy a morcos kutya neve Bobó, a másik neve pedig Mackó. 

Egyszercsak a morcos kutya gazdája messzire hajított egy rózsaszínű játékot, majd azt láttuk, hogy gazdáink a focikapu háta mögé futnak. Onnan, szinte egyszerre kiáltottak mindegyiküknek:

– Bobó! Zoé! Mackó! Gyertek! Mackó gazdája még azt is kiáltotta: - Mackó, Mackókám hozzám!

Azonnal megértettük, hogy mit akarnak. Ki fogja meg hamarabb a játékot és ki ér leggyorsabban a focikapuhoz a gazdájához. Mindannyian az eldobott játék felé iramodtunk.

Erős volt a küzdelem, mert Bobó eleinte szorosan a nyomomban volt, de szegénykének valami tüskés növény váratlanul megszúrta a lábát, ezért lemaradt. Mackó azonban kitartóan, csaholva, továbbra is mellettem loholt.

Hajszálhíján ugyan, de nekem sikerült a leghamarabb a játékhoz érnem. Fogaimmal gyorsan megfogtam, és már indultam is a gazdimhoz.

Mackót és engem is nagyon megdicsértek. Simogatást, és finom jutalomfalatokat is kaptunk. Én a kedvencemet, virsli karikákat, Mackó pedig, valami száraz keksz félét. (csak azért tudom, mert miután megette, odamentem hozzá és megszagoltam őt. Finom lehetett, mert jó illata volt.)

Bobó gazdája aggódva sietett kedvencéhez. Óvatosan megsimogatta, megtapogatta a lábát, majd úgy döntött, hogy inkább hazamennek, és majd otthon látja el a sebet. Bobó kicsit sántikálva, de azért lábra tudott állni. Igazán hősiesen viselte a fájdalmát.

Mackóval összesúgtunk és odamentünk hozzá. Mackó finoman nekidőlt, én pedig megnyaltam a pofiját. Ezzel szerettük volna kifejezni neki, hogy együttérzünk vele. Bobó meglepődött, de látszott rajta, hogy jól esett neki.

– Jobbulást! – kiáltottunk még utána.

Sajnos azonban Mackóval sem játszhattam, mert a gazdájának megérkezett a párja és hamarosan ők is elmentek.

- Hát akkor mit csináljak? - néztem körbe tanácstalanul.

Ekkor gazdám, Viki odahívott a focikapuhoz és azt mondta: – Maradj! 

Majd távolabb ment és a kezében levő rózsaszín játékkal dobásra kész mozdulatot vett fel. Sejtettem mi fog történni, ezért nagyon éberen figyeltem.

Repült a játék a focikapu felé.

– Elkapom! Elkapom! – hajtogattam magamban és felugrottam a levegőbe.

Az időzítésem remek volt, mert azelőtt sikerült elkapnom a fogaimmal a játékot, mielőtt az átrepült volna a focikapun.

– Ez az! – kiáltotta Viki két karját a magasba emelve. Néhány pillanat múlva pedig leült a fűbe és egy koszorút font a réten levő szép virágokból.

– A világ legjobb kapusának! – mondta mosolyogva, amikor elkészült és gyengéden a fejemre helyezte.

Én pedig büszkén és boldogan viseltem kedves ajándékát egész úton hazafelé. :-)

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 14. fejezet képei