Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. fejezet

A nyomozós játék

 

 

nap kellemesen sütött, békés és nyugodt nyári nap volt.

Az anyuka épp a cserepes virágokat öntözte a teraszon, az apuka barkácsolt, Viki pedig az asztalnál rajzolt. Én egy árnyékos fa alatt heverésztem és boldogan rágcsáltam a gumicsontomat, amikor csengettek.

Azonnal felkaptam a fejemet és érdeklődve néztem a kapu felé. 

 

–  Hisz ez Toffi és a gazdája –  állapítottam meg boldogan és  hangos ugatással már futottam is üdvözölni őket.

 

– Sziasztok! Ahogy korábban megbeszéltük, elhoztuk Toffit a barátnőjéhez  – mondta Toffi gazdája.

 

–  Szervusztok, nagyon örülünk neki. Gyertek csak be – tárta ki a kaput szívélyesen az anyuka.

 

– Köszönjük, de mi most nem mennénk be. Tudjátok el kell intéznünk valamit – magyarázta Toffi gazdája.

 

Nagyjából ennyit hallottam a beszélgetésből, mert ahogy kinyílt a kapu, Toffival egymás nyakába ugrottunk. Amikor pedig levették róla a  pórázt azonnal fogócskázni kezdtünk. Hol én kergettem őt, hol ő engem és ez így ment egy jó darabig.

 

–  Zoé, Toffi! Gyertek, játszunk  nyomozós játékot! – kiáltotta Viki és felmutatott egy jól rágható fadarabot.

Azonnal odafutottunk és jó alaposan körbeszaglásztuk.

 

– Szalonnát süthettek vele, mert ínycsiklandó az illata  – jelentette ki Toffi. 

 

Csillogó szemmel lestük Viki minden mozdulatát. Ekkor a hátunk mögött kinyílt a konyhaajtó.

 

– Toffi, Zoé! Gyertek! –  hallottuk hamarosan az anyuka hangját. A hang irányába fordítottuk a fejünket,  majd vissza a botra.

 

– Toffi, Zoé! Gyertek! – kiáltott az anyuka ismét. 

 

A levegőben hirtelen párizsi illatot éreztem, ami egyenesen a konyhaajtó irányából jött. Bizonyára barátnőm is megérezte az illatot mert egymásra néztünk és nem késlekedtünk tovább. Futottunk az anyukához. A finomságot gyorsan befaltuk és már indultunk is vissza Vikihez. A fadarab azonban meglepetésünkre, már nem volt nála. Izgatottan szimatoltuk utána, majd egy idő után leültünk és várakozó tekintettel néztünk Vikire. 

 

– Eldugtam – mondta egyszercsak – Aki hamarabb megtalálja, azé lesz a fadarab és ez is! – tette még hozzá és egy tányéron levő mennyei illatú libatepertőre mutatott. A tányért ezután bevitte a konyhába. Mindketten nagyot nyeltünk és sóvárogva néztünk utána.

Rövidesen azonban visszatért és mindkettőnknek odatartotta a tenyerét, amin még érezni lehetett a finom illatokat. Alaposan megszaglásztuk.

– Keressétek!  – kiáltott fel Viki egyszercsak és elhúzta a kezét.

Toffival versengve szimatolni kezdtünk. Egy bokrot és egy fát sem hagytuk ki.

Ebben a pillanatban csengettek. Toffiért jöttek. Gazdái siettek valahová, így rögtön hazamentek. Egyedül maradtam hát a keresésre.

 

– Merre induljak? – szaglásztam tovább kutatva. Több helyről is érezni véltem a finom illatot.

 

Nyomozásomból, a szomszéd öreg Bobi kutya vakkantása zökkentett ki.

 

Bobi a kora és betegségei miatt sajnos már nem sokat mozog, de mindig élénken figyeli a játékomat. Így volt ez most is.

 

– Én a kert végében keresném! – kiáltotta oda nekem.

 

Megfogadtam a tanácsát, és már szaladtam is oda. Rövid szimatolás után, az egyik bozótban, megtaláltam a fadarabot. Még mindig ellenállhatatlan illata volt, nem bírtam ki, és rágni kezdtem. Élvezettel ropogtattam el a darabjait. 

 

– Gratulálok Zoé! Megnyerted a libatöpörtyűt –  mondta  Viki és ünnepélyesen felém nyújtotta a mennyei finomságot.

Már nyitottam a számat, hogy befaljam, amikor eszembe jutott Bobi. 

 

– Igazán megérdemelné, ha ő is kapna valamit, hiszen olyan segítőkész és kedves volt –  gondoltam magamban.

Nyeltem egy nagyot és úgy döntöttem, hogy lemondok róla. A kerítésnél átadtam Bobinak a finomságot.

– Köszönöm – mondta tágra nyílt szemekkel boldogan, majd élvezettel rágni kezdte.

 

– Hiába, az öröm akkor a legszebb, amikor valakivel osztozni tudunk benne – állapítottam meg magamban és elégedetten lépkedtem a házikóm felé.

 

 

 

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 16. fejezet képei