Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. fejezet

Az önzetlen segítség

 

Beköszöntött az ősz. A nap lágyan sütött, az őszi szél pedig a lehullott faleveleket fújkálta, amikor családommal kirándulni indultunk a szomszédos hegyoldalra.

Jókedvűen sétáltunk a friss levegőn. Gazdáim beszélgettek, én a földet szimatoltam és közben a madarak csodálatos énekét hallgattam.

 

– Hej, be szép is az élet! – gondoltam és nem győztem betelni az újabb és újabb ismeretlen illatokkal.

 

Amikor egy tágas, fákkal szegélyezett utcába fordultunk be, az egyik ház kertjéből kiszaladt egy rövid barna szőrű kiskutya. Viki anyukája kezébe nyomta a pórázt és odaszaladt hozzá.

 

– Anya, apa nézzétek csak milyen aranyos és milyen puha a bundája – kiáltotta miközben szeretetteljesen simogatta.

 

Kíváncsian és bizony egy kicsit féltékenyen siettem hozzájuk. Ám miután kölcsönösen megszaglásztuk egymást, minden rossz érzésem elmúlt. Leheveredtem a földre és engedtem, hogy tűhegyes fogacskáival megrágcsálja a füleimet. Tényleg nagyon finom volt a bundája. Játék közben megtudtam, ő egy kinti kutyus, Fürgének hívják, és kettesben lakik itt a gazdájával.

 

Az apuka becsengetett a házba. Hamarosan egy fejkendős idős néni jelent meg a ház ajtajában.

 

– Tessék! – mondta kedvesen.

 

– Jó napot kívánunk! Ez a kis szökevény az imént szaladt ki a kertből – mondta és a kiskutyára mutatott.

 

– Jaj, már megint? – csapta össze a kezét a néni és sántikálva a kertkapuhoz indult.

 

– Köszönöm, hogy szóltak kedveskéim – mondta. – Tudják, folyton kiszökik. Nem tudom, hol megy ki, de ezért is kapta a Fürge nevet – magyarázta és közben átvette az ugató kiskutyát.

 

– Szervusz Fürge, remélem még találkozunk – válaszoltam neki.

 

A néni visszaballagott a házba, mi pedig lassan továbbsétáltunk. Ahogy a  nagy kopasz hegy tetejére értünk hihetetlen szép kilátás tárult a szemünk elé. 

 

– Milyen kicsinek is tűnik fentről minden – állapítottam meg.

 

Hirtelen feltámadt a szél és egy-két vízcsepp esett ránk az égből. Gazdáim szorosabbra húzták a kabátjukat és felvették a kapucnijukat is. A távolban dörögni kezdett az ég. Ettől nagyon nyugtalan lettem. Azonnal lihegni kezdtem és izgatottan szimatoltam valami biztonságos hely után ahová elbújhatnék. Bebújtam két nagy kő mellé, majd bebújtam egy bokorba, de sehol sem bírtam sokáig megmaradni.

 

– Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyünk – mondta az apuka.

 

Nem kellett kétszer mondani, már húztam is Vikit magam után. Mire leértünk a hegyről, és ismét Fürgéék utcájába értünk, már esett az eső és kifejezetten hűvös volt. Azonnal odasiettem a kerítéshez.

 

– Itt vagy Fürge? – kérdeztem.

 

– Itt vagyok – vakkantotta egy bokor mellől dideregve.

 

– Ennyire fázol? – kérdeztem meglepetten.

 

– Hát, igen. Sajnos nem túl vastag a bundám és egyre vizesebb is – felelte szomorúan.

 

– Akkor menj csak be a házadba – mondtam neki. – Úgyis megyünk mi is.

 

– Hol van a házad? – kérdeztem körbetekintve.

 

– Itt – mutatott két deszkából összerakott sátorra, amin akkora rések voltak, hogy csak úgy süvített rajta a szél.

 

– Apa, anya mi lenne, ha Fürgének adnánk a szomszéd bácsitól nemrég kapott kutyaházat? – fordult váratlanul a szüleihez Viki. – Zoénak nem kell, mert van neki és akkor Fürge sem fázna. – Nézzétek csak, hogy didereg szegényke – mutatott a kiskutyára. 

 

– Az ötlet nagyon kedves tőled – simogatta meg Viki arcát az anyuka – Tudod mit? – kacsintott rá. – Kérdezzük meg, mit gondol róla Fürge gazdája.

 

Becsengettek a házba és hamarosan megjelent a fejkendős néni. Rövid beszélgetés után az anyuka mosolyogva jött felénk.

 

– Minden rendben. Jolánka néni elfogadta a kutyaházat. Gyertek, gyorsan hazamegyünk és elhozzuk nekik még ma.

 

– Juj de jó! – örvendeztünk és sietve lépdeltünk hazafelé.

 

A szülők bepakoltak az autóba és hamarosan mindannyian visszatértünk a kutyaházzal.

Fürge izgatottan rohangált körbe-körbe. Az apuka kicserélte a régi házat az újra, majd végigment a kerítés mentén és a lukat, ahol Fürge szökni szokott, megjavította.

 

– Így ni, Fürge többet nem fog megszökni – mondta a nénihez fordulva.

 

– Nagyon szépen köszönöm. Az isten áldja meg magukat! – mondta a néni könnyes szemmel.

 

Fürge boldogan feküdt be az új házába. Jolánka néni pedig még sokáig integetett utánunk.

 

Mindannyian elégedetten és boldogan indultunk haza.

 

Igazán jó érzés volt mással jót tenni és ebben segíteni. Ha nem hiszed, próbáld ki te is!  wink

 

A mappában található képek előnézete 18. fejezet képei