Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet

A diószüret

 

 

Békésen szundikáltam a kertben az öreg diófa alatt, és épp egy óriási velős csontról álmodtam. Kitátottam a számat, hogy bekapjam a csontot, amikor arra ébredtem, hogy egy, majd hamarosan több szem dió is koppant a buksimon.

 

–  Pedig már majdnem megettem – gondoltam szomorúan –  Már egy jóízűt sem lehet itt aludni – és dohogva néztem a szerte szanaszét hullott dióra.– Kénytelen leszek más pihenő helyet keresni magamnak.

 

Gazdáim mintha gondolatolvasók lettek volna, délután megkezdték a diószüretet.

 

–  Ha összeszedik a diót, én ismét zavartalanul heverészhetek majd a diófa alatt – gondoltam és boldogan szaladgáltam minden lepottyanó termést megszimatolni, amit csak megláttam.

 

Mindenfelé potyogott, ezért a gazdáim megosztották a munkát. Az anyuka a seprűvel egy kupacba söpörte, az apuka a virágágyásokból gereblyével egy helyre, Viki pedig szedegette. 

 

–  Ebből lesz majd a finom karácsonyi kalács – súgta oda  nekem.

 

Nem akartam lazsálni, hát én is bekapcsolódtam a munkába. Magam köré gyűjtöttem pár szem diót.

 

– De mi van, ha nincs benne semmi? Le kellene ellenőrizni – gondoltam és kettéharaptam őket.

 

– Hm, ez egészen finom – állapítottam meg csodálkozva.

 

Egyszercsak egy fekete madár szállt le a magasból és szempillantás alatt kikapott egy szem diót a zsákból. Gazdáim észre sem vették a nagy munka közben. Én mérgesen futottam oda:

 

– Te, Te kis tolvaj! Nem szégyelled magad? Hess innét, mert elkaplak!

 

– Kár! kár! – mondta a varjú és az elcsent dió kiesett a csőréből.

Felszállt a kerítés melletti villanyoszlopra és onnan ricsajozott tovább:

 

– Irigy kutya! Káár! Káár! Miért sajnálod? Éhes vagyok! 

 

– Értem én – feleltem – De ennek nem ez a módja. Mit képzelsz? Csak úgy leszállsz és elviszed a gazdáim által már összeszedett termést? Vegyél máshonnan, tudom is én, a földről, a fáról, de nem onnét és azt, amiért mások már megdolgoztak – kiáltottam  mérgesen.

 

– Ebből a zsákból én ugyan semmit sem adok neked – jelentettem ki határozottan és védelmezően a zsák mellé ültem.

 

A madár várt egy kicsit a villanyoszlopon, majd egy kis idő múlva tőlem távolabb, lerepült a földre. Körbenézett, megigazította fekete tollait, majd hirtelen a földről a csőrébe vett egy szem diót és elrepült.

 

 

Az öreg diófa csendben, szemlélődő figyelemmel nézett maga elé és boldog volt, hogy termése ebben az esztendőben sem veszett kárba.

 

 

A mappában található képek előnézete 19. fejezet képei