Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22. fejezet

Boldizsár 

 

 

Ezen a reggelen csodálatos fehér pelyhek hullottak az égből, melyek csendben és puhán takarták be a tájat. Elbűvölve néztem és kapkodtam őket és közben arra gondoltam, milyen jó lenne most Vikivel játszani. Ám sem ő, sem a szülei nem jöttek.

– Hol lehetnek? – töprengtem.

Körbejártam a házat, hátha meglelem egyiküket, de senkit sem találtam. Körös-körül néma csend és béke honolt, azaz várjunk csak... A konyhablaknál, mintha valami neszt hallottam volna. Leültem az ablak elé és hegyezni kezdtem a füleimet.

Hirtelen elhúzták a függönyt és az ablakon át Viki álomittas arcát pillantottam meg. Intett és mondott is nekem valamit, de sajnos semmit sem értettem belőle. De ahogy jobban elhúzta a függönyt, láttam, hogy épp reggeliznek.

– Hát itt vagytok – állapítottam meg boldogan és a szememet rajtuk tartva türelmesen várakoztam.

Hamarosan nyílt az ajtó és Viki lépett ki rajta.

– Gyere Zoé, építsünk egy hóembert – kiáltotta jókedvűen, és közben felhúzta a vastag kesztyűjét – Veszek egy kis havat és görgetem. Valahogy így.

Mókásnak találtam amit csinált, ezért amikor összegörgetett egy nagyobb hókupacot, beleugrottam és élvezettel hemperegni kezdtem benne.

– Zoé! Mit csinálsz? Így sose lesz belőle hóember – nevetett Viki.

Kis idő múlva mégiscsak sikerült egy nagyobb kupacfélét összegörgetnie, amit aztán vadul és lelkesen tapicskolni kezdett. 

Bizalmatlanul szimatoltam a kupacot.

– Már csak az orra van hátra és kész – jelentette ki elégedetten Viki és egy kis botot emelt fel a földről, amit aztán óvatosan beleszúrt.

Én persze azonnal kihúztam és elsétáltam vele.

– Zoé, ne vidd el – kiáltott utánam. – A fadarab az orra lesz a hóembernek. Kérem – közeledett felém a tenyerét kinyújtva.

Egy darabig mozdulatlanul álltam magam elé nézve – Pedig milyen szívesen megrágtam volna – gondoltam, de mivel olyan szépen kérte, egy idő után odaadtam.

Viki óvatosan ismét beleszúrta azt a hókupacba, majd leguggolt mellém és átnyalábolta a nyakamat. Rövid csend után pedig azt mondta: – Zoé, bemutatom neked az új barátodat, Boldizsárt. Mostantól egész télen ő is idekinn lesz veled. Így amíg nem tudok kijönni hozzád a kertbe, addig sem leszel egyedül kutyuskám – azzal gyengéden megsimogatta a buksimat.

Szorosan a lábának dőltem és szeretettel néztem rá.

– Imádom a gazdámat! – vakkantottam de a következő pillanatban már futottam is, hogy jól körbeszaglásszam újdonsült barátomat.

– Hm, egészen jó illata van – állapítottam meg.

– Gyere Boldizsár, játszunk – ugattam neki, ám ő semmit sem válaszolt.

Csak állt ott mozdulatlanul és némán nézett engem. 

Ekkor léptek ki a házból a szülők, akik miután megcsodálták és megdicsérték új barátomat, emlékül egy közös fotót készítettek rólunk.

 

A mappában található képek előnézete 22. fejezet képei