Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. fejezet

Az állatorvosnál

 

Reggel, amikor szokásomhoz híven épp a szomszéd cicáját Nyurgát zavartam el a kapunk elől, arra lettem figyelmes, hogy valahogy olyan más az ugatásom. A torkom fájt, a lábam remegett és a pocakom is olyan furcsa volt.

–  Mi bajom lehet? –   néztem magam elé mereven –   Talán túl sok hópihét vagy hógolyót ettem tegnap? –  és újból ugatni kezdtem.

–   Zoé kiskutyám! Jól vagy? –   szólt ki aggódó tekintettel az ajtón Viki.

Hangjára azonnal felemeltem a fejem és farkcsóválva, kissé remegő lábbakkal közelebb sétáltam hozzá. 

Viki ezt persze rögtön észrevette és hamarosan már az anyukájával együtt simogatták a buksimat. Egy ideig csendben figyeltek engem, majd kisvártatva "felöltöztettek " és elvittek az állatorvoshoz.

A rendelő ismerős volt, mert korábban már jártam itt. Azt hittem ez is olyan látogatás lesz, mint akkor. Korábban ugyanis gazdáimmal többször is volt olyan, hogy ellátogattunk ide és olyankor nem volt vizsgálat, csak sok érdekes illat, simogatás, majd séta haza.  Ezért nem féltem.

Ám most az anyuka leült egy székre, míg Viki a falon levő állatos hirdetéseket tanulmányozta. Éreztem, hogy ez most más lesz. Izgatottan lihegni kezdtem, majd egy idő után leheveredtem az anyuka lába mellé. 

A váróban már mások is voltak.

Közvetlen mellettünk egy kisfiú ült az anyukájával. Az anyuka ölében egy kosár volt, melyben egy vöröses színű morcos cica csücsült.

Velük szembe egy bácsi ült egy idősebb, szelíd tekintetű nagytestű kutyával.

Így vártunk csendben a rendelőben.

Egyszercsak egy fehér köpenyes néni lépett ki az orvosi szobából. A doktor néni asszisztense volt és mindenkitől elkért egy kiskönyvet.

–   Ilyen kiskönyve minden állatnak van –  magyarázta a mellettünk ülő cicás néni a kisfiúnak.

Hegyeztem a füleimet, mert érdekesnek találtam, amit mondott.

–   Ide jegyeznek fel minden orvosi dolgot, ami velük kapcsolatos –   folytatta a néni, rövid csend után.

–   Miket? –  kérdezte élénken a kisfiú.

–   Például: a nevüket, címüket, korukat, azt, hogy milyen oltásokat kaptak eddig, a chip számukat, és még sok mást. 

–   Mi az a chip szám? –  kíváncsiskodott tovább a kisfiú.

–   A chip, egy kis eszköz, amit általában az állatok bőre alá rejtenek. Nagyon fontos, mert ha az állat véletlenül elkóboról, és valaki megtalálja, ez alapján azonosítják. Innen tudják meg a nevüket és a címüket. Így mindig visszakerülnek a gazdájukhoz.

–   Vajon nekem van ilyen? –   tanakodtam magamban –   Csak mert ha nincs, mindenképpen szeretnék. 

Ekkor ismét nyílt a bejárati ajtó és egy barna színű fiú kutya érkezett fiatal gazdájával. Bizonyára nagy fájdalma lehetett szegénykének, mert a jobb hátsó lábát állandóan felhúzta és megnyalta.

–   Gedeon következik! –   szólt ki az asszisztens néni az orvosi szobából.

Gedeon az idős, szelíd tekintetű nagytestű kutya volt, aki miután meghallotta a nevét, lassan bicegve elindult gazdájával az orvosi szoba felé.

Amikor azonban elhaladt a másik kutya mellett, az fenyegetően rámordult.

Gedeon megállt, majd visszafordult. Korábbi szelíd ábrázatának már színe sem volt. Nyakán felborzolt szőrrel, rávicsorgott a másik kutyára és a következő pillanatban a két kutya  egymásnak esett.

Kutyaszívem majd kiugrott a helyéről! De ahogy láttam a többiek is megijedtek. A kisfiú bebújt az anyukája széke mögé, az anyuka pedig védelmezően karolta át az ölébe levő kosarat.

Nagy szerencse, hogy mindkét állat pórázon volt, így gazdáik sérülés nélkül szét tudták választani őket egymástól.

Gedeon bement az orvosi szobába, a másik kutyát pedig gazdája egy időre kivitte a rendelőből.

– Zoé következik! – szólt az asszisztens néni, miközben Gedeon kijött onnan.

Gazdáim felálltak a székből én pedig reszkető lábakkal besétáltam az orvosi szobába.  

–   Na, hadd nézem a kis betegünket –  mondta a doktor néni és gazdámmal együtt feltettek a vizsgálóasztalra.

Meg se mertem mozdulni és meg sem mertem szólalni.

–   Először leolvasom a chipszámodat –  mondta a doktor néni, azzal egy kis valamit lassan a nyakam felé közelített. A valami halkan pittyent egyet.

–   Rendben van –  mondta a doktor néni és megsimogatott.

–   Óhó, várjunk csak, nekem van chipszámom? –  és ettől egy pillanatra valami  hihetetlen jó érzés kerített hatalmába.

A doktor néni jó ideig csendben vizsgált engem. Meghallgatta a szívverésemet, a tüdőmet, megnyomkodta a pocakomat, végül a torkomba is belenézett. Bizonyára látszott rajtam, hogy nem igazán érzem jól magam a helyzetben, mert egyszercsak megsimogatott és mosolyogva azt mondta:

–   Ne izgulj Zoé, mindjárt túl leszel rajta.

–   Tulajdonképpen, ha nem itt lennénk, egészen szimpatikus lenne – gondoltam magamban és óvatosan megszimatoltam a kezét. Bizalmat keltő illata volt.

–   Egy kis torokgyulladás – mondta néhány perc után a doktor néni komoly arccal. –    Zoénak néhány napig pihennie kell és vitamint szednie – folytatta, majd a zsebébe nyúlt és egy csontformájú jutalomfalatot kínált felém.

Megszagoltam, de nem vettem el. 

A doktor néni a falatot az anyukának adta későbbre és leemelt az asztalról. Szorosan Viki lábához dőltem és így vártunk.

A doktor néni kis idő múlva néhány receptet nyújtott át az anyukának.

–   Végül is nem is volt olyan ijesztő ez az egész – gondoltam megkönnyebbülten kifelé menet, de azért szaporán szedtem a lábaimat.

Néhány napig még otthon betegeskedtem és csak a kertben tartózkodtam, nem mehettem ki az udvarból.

Ám néhány nap múlva arra ébredtem, hogy KUTYABAJOM!!!

Ismét jókedvűen bohóckodtam, játszottam a játékommal ide-oda rángatva azt, amin persze a családom nagyokat nevetett.

Hiába, minden jó, ha a vége jó ! smiley

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 24. fejezet képei