Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


25. fejezet

A farmon

 

Hosszú ideje utaztunk a sok autó között, amikor egyszercsak letértünk a főútról és egy földúton haladtunk tovább. Néhány kanyart követően az autónk lassított, majd egy szép díszes kapu előtt megállt.

A kapu szinte azonnal kinyílt és egy fekete-barna színű kutyatársam futott farkcsóválva üdvözölni bennünket.

– Szervusztok, ti kik vagytok? –  kérdezte kíváncsian és közben körbeszimatolt engem. Ezután odament a gazdáimhoz és hol az egyikük hol a másikuk lábához dőlve hagyta, hogy megsimogassák.

– Zoé vagyok és ők itt a családom - feleltem lelkesen. - Viki a gazdám, az anyukája és az apukája. Hát te ki vagy? 

– Lulu vagyok. Ő pedig a társam, Rocky –  vakkantott a kissé távolabb elhelyezkedő kutyaház felé, mely előtt láncra kötve egy kutya éberen figyelt bennünket. – Mi ketten őrizzük ezt a farmot, az istállót és a gazdámék házát.

– Ó, és Rocky miért van kikötve? –  kérdeztem kíváncsian, miközben óvatosan megszimatoltam Lulu bundáját.

– Mert gyakran elszökik. Tegnap is elszökött és ma reggel jött vissza. Lovagolni jöttetek? –  érdeklődött.

– Igen, a gazdám Viki fog lovagolni – válaszoltam.

– Nagyszerű! Gyere addig körbevezetlek téged –  és már futott is előre.

– Nahát! – ámuldoztam, ahogy körbenéztem – Milyen jó itt! Ez a nagy tér és ez a szabadság! –  de már szaladtam is Lulu után, nehogy lemaradjak valamiről.

A farmon több nyitott karám és egy istálló is volt. Lulu egyenesen az istállóhoz tartott.

– Ez itt Jessy –  mondta és megállt egy fekete színű ló boksza előtt.

– Szervusz! – vakkantottam udvariasan.

Jessy hegyezte a füleit, orrnyílásai valamelyest kinyíltak, majd üdvözlésképpen nyerített egyet.

– Jessy egy nagy kincs –   súgta Lulu a fülembe. –  Nagyon ügyes és okos. Gyakran versenyeznek vele. Igazi bajnok – azzal továbbsétált.

– Ő Malac – mondta a következő boksz előtt megállva.

Udvariasan köszöntöttem őt is. Malac pedig éppúgy, mint az előbb Jessy, nyerített egy nagyot.

–  Malac nagyon nyugodt és kedves ló. Remélem, hogy rajta lovagol majd a gazdád. Ő a legkedvesebb patás barátom. Nagyon szeretem, amikor kiviszik a karámból. Mindig mellette vagyok és mellette futok, ám ez őt egy cseppet sem zavarja.

Egyszercsak valami felkeltette Lulu érdeklődését a földön, mert hosszas szimatolásba kezdett. Miután befejezte, felnézett és buksijával egy nyitott karám felé bökve így szólt: – Az ott hátul pedig Lancelot, az öregúr. Neki más a gazdája – tette hozzá, majd közelebb hajolt a fülemhez : 

–  Sajnos nem sokszor látogatják, ezért egy kicsit magányos szegényke.

–  Szervusz Lancelot! - vakkantottam neki, de már szaladtam is Lulu után, aki szapora léptekkel az istálló kijáratához igyekezett.

– Hát az a kicsi fehér ló a kinti karámban? Ő kicsoda? –  érdeklődtem.

– Ő Szilaj, a pónink – felelte vidáman. –  Egy igazi rosszcsont. Nagyon makacs, a legcsintalanabb. Az összes répát, almát, finom falatot kikunyerálja tőlünk, ő azonban még a vizéből sem enged inni. Folyton nyerít és hiába csutakolják le, ahogy kiviszik hemperegni kezd. Ezért sáros már megint. Vele mindig történik valami.

Ebben a pillanatban felkiáltott a lovászfiú : – Szilaj levette magáról a kötőféket!

– Hagyd csak, majd visszateszem rá – felelte neki egy fiatal lány, aki épp ekkor ért ide a házból.

–  A gazdám! –  súgta nekem Lulu büszkén és farkcsóválva futott hozzá.

Szilaj azonban nem hagyta, hogy rátegyék a kötőféket, folyton megrázta a fejét, majd egy idő után váratlanul felugrott és a gazdája felé rúgott a patáival.

– Mit merészelsz? –  kiáltott rá a gazdája. –  Micsoda tiszteletlenség, megrúgnád a gazdádat? –  azzal bement egy üres bokszba és hamarosan egy ostorral a kezében jött vissza. 

– Ajajj! – vakkantottam rémülten és  füleimet behúzva riadtan figyeltem a folytatást.

– Most aztán móresre tanítalak! –  kiáltott a gazdája szigorúan és az ostorral kétszer a levegőbe suhintott.

Szilaj azonnal felemelte a fejét, füleit hátracsapta és a karámban körbe-körbe kezdett futni.

–  Majd megmutatom én neked, hogy kinek hetvenkedjél! –  mondta a gazdája határozottan.

Szilaj pedig csak futott és futott.

Egy idő után aztán a gazdája a földre tette az ostort és leszegett fejjel mozdulatlanul várt.

Szilaj is megállt és némán nézte őt. 

– Menj oda hozzá! –  vakkantottam Szilajnak. 

Szilaj azonban csak állt és némán nézte a gazdáját. Hiába győzködtem, nem ment oda hozzá.

A gazda rövidesen ismét felvette az ostort a földről és minden kezdődött elölről. Úgy tűnt, Szilajt ez egy cseppet sem zavarja. Körbe-körbe nyargalt a karámban, néha irányt változtatott és csak futott és futott. Hosszú sörénye csak úgy lobogott a levegőben.

Így ment ez egy jó ideig.

Ám egy idő után Szilaj láthatóan elfáradt. Egyre többször megbicsaklott a lába és a futása is lelassult. Aggódva néztem őt.

Gazdája ekkor újra megállt és ismét letette az ostort a földre.

– Menj oda hozzá! –  vakkantottam Szilajnak kétségbeesve –  Kérlek !

Szilaj hosszan rámnézett, majd néhány pillanat múlva fejét lehajtva, lassú tétova lépéssekkel odament a gazdájához. 

– Remélem, most tanultál egy kis tiszteletet –  mondta a gazda és feltette rá a kötőféket, amit Szilaj most már hagyott. Néhány pillanat múlva magához húzta a fejét és gyengéden megsimogatta: – Kérlek, többet ne légy engedetlen! – azzal adott neki egy puszit, majd sietve távozott. Vele tartott Lulu is.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam és néztem a történteket.

– Menj csak te is nyugodtan! –  mondta Szilaj és elfordította a fejét, bár a fülét azért hátrafelé csapta.

– Itt maradok egy kicsit, ha nem zavarlak –  feleltem és néhány lépéssel közelebb mentem hozzá.

– Miért? –  fordult vissza csodálkozva –  Én engedetlen és rossz vagyok! Velem nem érdemes barátkoznod. Menj csak te is a többiekkel! – azzal ismét elfordította a fejét.

– Nem volt helyes, amit tettél, de nem vagy te rossz, csak egy kicsit makacs és önfejű –  mondtam szelíden, majd hozzátettem: –  Tudtad, hogy neked van a legszebb sörényed?

Szilaj visszafordította a fejét és füleit teljesen felém fordította. Egy ideig némán nézett rám, majd néhány lépéssel közelebb lépett.

– A gazdád szeret, hisz azért adott neked puszit – folytattam. – Lulu is szeret és biztosra veszem, hogy a többi ló is, és én is szívesen lennék a barátod – tettem hozzá kissé bátortalanul.

– Mi szél hozott erre? –  kérdezte és ekkor már egészen közel állt hozzám. Orrával óvatosan megszagolta a bundám, majd finoman böködni kezdett.

– A családomat kísérem. A gazdám hamarosan lovagolni fog a barna színű lovon.

–  A Malacon? –  kérdezte vidáman.

–  Miért hívjátok így? –  kérdeztem vissza azonnal.

– Ez a beceneve. Azért kapta ezt a nevet, mert folyton eszik valamit. Nagyon szereti a hasát. Éppúgy, mint én –  és felnyerített. Vele ugattam én is örömömben. 

–  Szomjas vagy? Ha akarsz igyál a vizemből –  ajánlotta Szilaj és fejével a vizesvödör felé bökött.

–  Igazán? Ihatok belőle? –  kérdeztem meglepetten, mert eszembe jutottak Lulu  korábbi szavai.

– Hát persze aki szomjas, igyon belőle! – nyerített hangosan. Én is iszom utánad –  tette hozzá.

–  Hát, ilyen finom vizet sem ittam még sehol –  állapítottam meg néhány korty után.

– Zoé merre vagy? –  hallottam ekkor az anyuka hangját.

–  Mennem kell –  vakkantottam Szilajnak és már futottam is a gazdámhoz, aki  miután megsimogatott, bement az istállóba.

Amíg Viki lovagolt, Luluval kerestünk egy jól rágható botot, amit aztán jó sokáig rágcsáltunk egy félreeső sarokban.

Egy idő után Szilajt bevitték az istállóba. Barátom olyan büszkén tartotta a fejét és olyan hetykén emelgette a lábait, hogy aki látta, megmosolyogta. 

Későre járt és a gazdáim készülődni kezdtek hazafelé. Indulás előtt még gyorsan befutottam az istállóba, hogy elköszönjek patás barátaimtól.

– Gyere máskor is –  nyerítették egyszerre.

– Jó, hogy jöttetek! –  vakkantotta Lulu és egész a kapuig kísért bennünket. 

 

A mappában található képek előnézete 25. fejezet képei