Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


26. fejezet

 

A macskabanda

 

Már jó  ideje sétáltunk gazdámmal a kertek alatt, amikor megszólalt a zsebében a telefonja. Amíg beszélt, a pórázt a közeli kerítéshez húztam, mert észrevettem ott egy ismerős kutyát.

–  Napsugaras szép napot! –   szólított meg barátságos mély hangon.

–  Szervusz! - viszonoztam a kedves köszöntést. 

–  Már többször láttalak errefelé sétálni, de a neved még nem ismerem - mondta és érdeklődve kidugta az orrát a kerítésen.

–  Zoé vagyok - mutatkoztam be és egészen közel léptem a kerítéshez - Hát téged, hogy hívnak? 

- Dörmi - felelte és megszimatolta a bundámat. Persze én is az övét. 

–  Hová lesz a séta? –   kérdezte kíváncsian néhány pillanat múlva.

–  Úgy hiszem, hogy a közeli kőbányához. Te jártál már ott? 

–   Igen - válaszolta és elgondolkodva nézett maga elé. 

– Tudod, kiváló hely a szimatolásra, futkározásra vagy épp bújócskázásra - folytattam. - De a legjobban azért szeretem, mert a bánya közepén van egy kopár fa, aminek a gallyai közé, egy kedves ismeretlen, valamikor egy kilyukadt focilabdát tett. Nagyon kedves volt tőle, mi négylábúak, akik odajárunk, azóta is hálásak vagyunk érte. Az arra járó gazdik kutyusaikkal játszanak a labdával, majd amikor befejezték a játékot, ugyanoda visszateszik azt. Igy legközelebb is tudnak vele játszani ők is és mások is.

Dörmi figyelmesen hallgatott, majd körbenézett és halkan így folytatta:

–  Csak a kőbánya közelében levő ágas-bogas szűk ösvényre ne menjetek! A macskatanyára.

–  Hová? –   néztem rá értetlenül.

–  Hogyan? Te nem hallottál a macskabandáról? - csodálkozott - Nem hallottad mi történt Morzsival?

–  Nem én. Ki ő és mi történt vele? –  kérdeztem és érdeklődően hegyezni kezdtem a füleimet.

–  Morzsi egy zsemleszínű barátom a szomszéd utcából - mondta és körbenézett. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem hallja, így folytatta: - Gazdájával nemrég szokásos sétájukat tették a kőbánya felé. Hazafelé le akarták rövidíteni az utat, ezért letértek az útról, és a kőbánya közelében levő ágas-bogas keskeny ösvényen át haladtak. Ők sem tudták, hogy egy macskabanda tanyázik arrafelé. Nyugodtan sétáltak, ám hirtelen a bokrokból és a fákról kóbor macskák sokasága ugrott elő és rontott Morzsira.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy barátomnak nem maradt ideje védekezni. Bár elmondása szerint az első pillanatokban ez eszébe se jutott.  Alaposan ellátták a baját, úgy hogy szegénykének több karmolás is lett a testén. Szerencsére a gazdája nem ijedt meg, felkapott egy botot és hangos kiabálás kíséretében elkergette őket. Ha nem teszi, biztosan rosszabbul járt volna.

–  Dehát miért viselkedtek így vele? –  kérdeztem döbbenten.

–  Mert megsértette a felségterületüket. Nem figyelt a kandúr jelzésekre. Mielőtt elrohantak, állítólag a vezérük még azt kiáltotta: -  "Ez az én birodalmam! Jobb ha távol maradsz, betolakodó!"

Rövid szünetet tartott, majd így folytatta:

– A feketerigótól hallottam az eset után, hogy a vezérkandúr kedvesének kicsinyei születtek, akit a széltől is óvnak. A kandúr nem vállal szerepet a kicsik felnevelésében, de a területet és a kicsiket társaival együtt szorosan védi. Minden bizonnyal azt hitték, hogy Morzsi a kicsiket akarja bántani, ezért támadhattak.

A bandatagokat néha látni az utcánkba, vadászni szoktak, de csak külön- külön, úgy nincs velük baj. Ha rájuk ugatunk, azonnal elszaladnak.

– Köszönöm, hogy elmesélted – mondtam elhűlve a hallottakon.

- Zoé gyere! - húzta meg ekkor a pórázt a gazdám, mert közben abbahagyta a telefonálást.

- Jobbulást Morzsinak! – kiáltottam még gyorsan, azzal továbbsétáltunk.

A kőbányához érve gazdám levette rólam a pórázt és én már szaladtam is a kopár fához. Folyamatosan ugattam, hogy vegye le a labdát onnan. Néhány pillanat múlva megkaptam és boldogan szorítottam a fogaimmal. Még nem volt itt más kutyapajtásom, így hát most csak az enyém volt.

Rágcsáltam, cincáltam kedvemre, amikor hirtelen macskanyávogás ütötte meg a fülemet. Azonnal elengedtem a labdát és a hang felé futottam.

Hamarosan az egyik bokor mögött egy rövid szőrű, szürke színű kiscicára leltem. Elindultam felé, hogy megszimatoljam, de ekkor észrevettem, hogy kicsit távolabb tőle összehúzott szemmel egy hosszú szőrű hófehér színű macska áll.  Azonnal megértettem, hogy nem egy falkából valók és, hogy a nagymacska ellenséges érzéseket táplál a kiscica felé.

A nagymacska mereven nézte a viccesen harci pózokat felvevő kiscicát. A kis szőrgombóc bátornak hitte magát, nem mérte fel a veszélyt pedig láthatóan bajban volt.

A nagymacska hirtelen furcsa morgó hangot adott ki magából, majd fenyegető léptekkel közeledni kezdett a kiscicához. A kis szőrmók izgatottan ide-oda ugrándozott, majd egy esetlenül sikerült pörgő rúgással próbálkozott felé.

Csak néztem őket, nem gondoltam arra, hogy közbeavatkozzak, de aztán eszembe jutott a barátaimmal tett eskü, miszerint a védteleneket mindig megvédjük. Ezért a következő pillanatban már erőteljes csaholással rohantam feléjük. Észre sem vettem, hogy igyekezetemben egy pocsolyán is átgázoltam.

A nagymacska villámgyorsan felém fordult és támadóan felpúposította a hátát.

Erőteljes morgás közepette határozott lépéseket tettem felé. Egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, majd a nagymacska hirtelen gondolt egyet és elfutott.

Hiába kerestem a kiscicát csak hűlt helyét találtam. Időközben ő is eliszkolt.

Sebaj - gondoltam magamban - Legalább megakadályoztam, hogy összeverekedjenek. 

– Zoé!  –  hallottam ekkor gazdám hangját. –  Jól vagy kutyuskám?  - vakarta meg a buksimat. - Már többször hívtalak és nem jöttél. Most látom csak, hogy nézel ki?  – nézett végig rajtam nevetve. – Ideje hazamennünk és még rendbe kell szedjelek. Azzal a focilabdát visszatette a fára, majd rámcsatolta a pórázt.

Engedelmesen lépkedtem mellette ám egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon a macskabanda valamelyik tagjával találkoztam?

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete 26. fejezet képei